Az olasz nyelv (olaszul la lingua italiana) az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül az újlatin nyelvek csoportjába tartozik. A standard nyelv mellett megtaláljuk annak regionális változatait is, hiszen a régiókban beszélt nyelvek nagyon erős hatással vannak rá. A mai egységes irodalmi nyelv alapja az a toszkán nyelvjárás, amely átmenetet képez a keleti és nyugati típusú újlatin nyelvek között. Ezt a nyelvjárást (fiorentino) használta a XIII. században Dante, Petrarca és Boccaccio. Az olasz nyelv mellett használatos összes nyelvet összefoglaló néven "olasz dialektusok"-nak nevezzük, jóllehet néhány ezek közül önálló nyelv. Ezért fontos különbséget tenni olaszországi dialektusok (vagyis hivatalosan nem elismert, az olasztól különböző nyelvek) és az olasz nyelv dialektikus változatai (azaz a standard nyelv változatai) között. Az első csoportba olyan nyelvek tartoznak, amelyeket nemzetközileg nyelvként elismernek, de az olasz államnak nem hivatalos nyelvei. Ilyenek: a piemonti, a nápolyi, a ligúr, a szicíliai, a venetói, és a lombard nyelvjárás, illetve ezek variánsai. Az olasz nyelv hivatalos ABC-je 26 betűt tartalmaz, ugyanannyit, mint az angol. Ennek ellenére leginkább a latin ABC 21 betűjét használják. A 'j', 'k', 'w', 'x', 'y' betűket csak a külföldi eredetű szavakban, dialektális kifejezésekben (pl. "jella"), földrajzi nevekben (pl. Jesi, Jesolo), vezetéknevekben (pl. Lo Jacono) vagy szóvariánsokban (pl. Pirandellónál gioia helyett gioja) találjuk meg. A magánhangzók ékezetet is kaphatnak: leggyakrabban éleset (´) főleg az e (ritkán az o és az a; a választékos nyelvhasználat megkövetelné az i-n és az u-n is, lévén, hogy "zárt magánhangzók"-ról van szó) és tompát (`) az összes többi. A kúpos ékezet (^) két magánhangzó, főleg /i/ összevonásakor használatos.